Az ügyvéd gyorsan írt valamit. Gyula egy olyan arckifejezéssel nézett rá, amit csak később ismert fel: alkura számított. Hogy majd az éveket számolgatja, emlékeztet a gondozásra, Klára nénire, ki mennyit áldozott.
Nem tette. Nem azért, mert nem lehetett volna, hanem mert nem akarta. Nem akarta látni Gyulát magyarázkodni vagy támadni. Nem akarta se azt, se a saját könnyeket, amelyek még el sem indultak, de érezte: ott hevernek valahol, mint egy elnapolt batyu.
Műterme a Rákóczi úton volt, második emelet, régi ház, huszonkét négyzetméter, magas plafon, északi ablak. Még harmincnégy évesen vette, amikor lediplomázott, a félretett pénzéből. Bent asztal, rajzasztal, polcok, szobanövények, amiket semmi nem zavart, évek óta zöldelltek az ablakban.
Itt aludt először a válást kimondó bírósági döntés után. A kihúzható kanapén feküdt, és kérdezte magát: merre tovább?
Nem volt válasz, de nem is félt ettől úgy, mint korábban.
Az első telefonhívást a Zöld Korona tájépítő irodába tette. A recepciós emlékezett rá, örömmel kapcsolta a főnököt, aki emlék ében tartotta Zsuzsanna parktervét, amit egy gyermekklinikához készített. Később mondta: Pedig tudja, Zsuzsanna, öt év nagy idő. Minden megváltozott, a szoftverek, a piac, új emberek kellenek, akik már azonnal…
Értem mondta Zsuzsanna.
Ha változik valami, hívjuk.
Tudta, hogy nem fogják.
A második hívás volt egy magánstúdióba, ahol régi iskolatársa, Mária dolgozott. Ő örült, de öt perc után már ezt mondta: Más a világ. A fiatalok új eszközökkel, nagy a verseny… érted, ugye?
A harmadik hívást várakozás nélkül intézte. Az önkormányzati zöld osztályba. Hosszú csend, majd: betelt a létszám.
Zsuzsanna letette a telefont, kinézett az ablakon.
Odakint november, csupasz fák, emberek magas gallérral. Gondolt rá, hogy az öt év hihetetlen sok idő kívül, nem belül. Belül az évek lassabbak. Odakint minden elmozdult, helyét már elfoglalta valaki más.
Kinyitotta a laptopot, elkezdte nézni az új kerttervező programokat. Tanult, teát ivott, jegyzetelt hajnalig. Néhány dolog tényleg új, de sok csak más néven.
Decemberben talált munkát. Nem álmai állását, de igazit: segítő egy kis csemetekertben, a város szélén. Az ottani vezető, Varga néni (furcsa véletlen, hogy szintén Vera), apró, határozott nő volt, aki mindig csak azt nézte: hasznos-e, amit csinál az ember, vagy nem.
Ért a növényekhez? kérdezte az első találkozáskor.
Igen.
Akkor maradjon. Kis fizetés, de élő munka.
Az is volt. Zsuzsanna reggel nyolcra járt, palántákat gondozott, ültetett, vevőket segített. Nem az álma, de valóság. Két keze a földben, komposzt és porhanyó avar illata, terrakotta sorokban növő ifjú zöldek.
Itt hallott az üvegházról.
Varga néni csak átfutólag említette, a Duna utcán, a régi botanikus kertnél van egy elhagyatott üvegház. Egy igazgató próbálkozik vele, embere nincs.
Zsuzsanna napokig csak gondolkozott. Végül vasárnap felvette a kabátot, és elment.
Az üvegház a park mélyén állt, a fák között, elsőként az üvegtáblák figyelmeztettek: vastag porréteg, néhol deszka pótolja a hiányzókat, rozsdás vasgerendák, a bejárati ösvényt vastagon borították a levelek.
Belül azonban…
Zsuzsanna kinyitotta a nehéz vasajtót, forró, párás levegő csapta meg, megállt.
Bent élő káosz: növények vadul nőttek. Némelyik a fény felé kapaszkodott, néhol egy-egy hajtás másra tekeredett, egy lián a mennyezetig. Mandarinfák apró gyümölcsökkel, túlméretesre nőtt pálmák, polcokon magukra hagyott orchideák: valamikor szeretettel ültettek, de magukra maradtak.
Zsuzsanna csak nézett, benne valami eddig fojtott, lassan nyílni kezdett.
Időpontra jött?
Hátra nézett. Oldalsó folyosón egy idős úr jelent meg, kötött pulóverben, a szemüveg a homlokán. Kicsi, deres, munkáshangú ember.
Nem, csak megláttam kívülről… ha mennem kell, megyek.
Miért kéne mennie? nézett rá, majd az üvegházra. Horváth bácsi vagyok. Igazgató ha lehet így mondani.
Zsuzsanna, tájépítész vagyok.
Egy pillanatra elgondolkodott.
Tájépítész, mondja.
Volt egy kis kihagyás. Öt év.
Újra csend lett. Zsuzsanna érezte, nem ítélkezik, csak gondolkodik.
Jöjjön, megmutatom, mi van itt mondta végül.
Két órán át járták körbe. Horváth bácsi mesélt: mi volt régen, most mi van, mit próbáltak, mi nem sikerült. Hét éve zárták be ideiglenes felújításra, aztán vérzett az idő, vezető váltás lett, az üvegház félúton ragadt: se nem nyitva, se nem zárva.
Horváth bácsi engedélyt kapott, de segítője nem volt. Egyedül járt mindennap öntözni, gondozni, etetni. Egyedül.
Segíthetek, mondta Zsuzsanna.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
