Az idősek otthonának illata
Tudod, milyen szagod van? Mint egy öregotthonnak. Kámfor és öregség. Már nem bírom tovább.
Zsuzsanna az ablaknál állt, és figyelte az udvart, ahol a szomszéd macskája komótosan, kecses léptekkel kerülgette a tócsát. Férje szavai úgy értek el hozzá, mintha vattán keresztül szóltak volna, csak később fordult meg. Végül mégis.
Gyula ott állt a konyha közepén friss, világoskék ingben. Abban, amit még áprilisban vett neki a Lehel piacon, mert akkor azt mondta: Valami könnyű kell, olyasmi, ami nem gyűrődik. Zsuzsanna sokáig válogatott, tapogatta az anyagot, kérdezett az eladótól. Gyula közben kint ült az autóban és rádiót hallgatott.
Hallasz engem? kérdezte Gyula.
Hallak mondta Zsuzsanna.
A hangja meglepően egyenletes volt. Saját magát is meglepte ezzel.
Gyula letett egy sporttáskát a székre. Nagy, kék, valami régi márka logójával. Zsuzsanna ismerte a táskát: a spájzban hevert a síbakancsok alatt, amiket nyolc éve nem vettek már elő.
Elmegyek mondta Gyula. Mindketten tudjuk, hogy ennek már rég meg kellett volna történnie.
Zsuzsanna a táskára nézett, majd a kezére. Gyula keze nyugodt volt, nem gyűrögette az inget, és nem lesütötte a pillantását. Már rég eldöntötte, csak most mondta ki hangosan, ami már megtörtént.
Régóta ismételte.
Igen. Gyula megvonta a vállát. Zsuzsanna, nem akarok vitát. Egyszerűen… mások vagyunk. Te folyton itt vagy, édesanyámmal, a kezelésekkel, ezzel az illattal. Én nem tudok így élni.
Az illat. Zsuzsanna gondolt rá. Öt év. Öt hosszú év, minden reggel hat órás ébredés, mert Klára néni akkor kelt, a beteg szervezet idejében, a saját ritmusa szerint. Öt év kámforolaj, pelenkák, amiket most már nagy nedvszívó betétnek hívnak, öt év köhögés a fal túloldalán, éjszakai mentőhívások. Öt év, mialatt a saját munkája mappákban porosodott a műteremben, ahova egyre ritkábban lépett be, mert nem volt ideje, nem volt kinek, mert maga Gyula mondta: Zsuzsanna, rajtad kívül nincs senki más, érted, ugye?
Értette.
Most azonnal elmész? kérdezte.
Igen.
Rendben mondta Zsuzsanna.
Gyula nézte őt, mintha mást várt volna. Talán könnyeket, talán kiabálást, vagy a kérdést: Kihez mész? Nem tette fel. Nem azért, mintha ne tudta volna a választ, hanem mert feleslegesnek érezte abban a pillanatban.
Gyula felvette a táskát, egy pillanatra megállt az ajtóban.
A kulcsokat ott hagyom az előszobai asztalon.
Hagyd bólintott Zsuzsanna.
Kattant a zár. Majd becsapódott a lépcsőházi ajtó, lement négy emelet, ezt a hangot kívülről ismerte. Csend lett. Nem egyszerű csend, hanem olyan különös, mint mikor régóta háttérzajként szóló rádiót vagy tévét kikapcsolnak, és akkor érti meg az ember, milyen hang erősen zúgott eddig.
Zsuzsanna a kulcsokra nézett, aztán a széket kereste, amin az a táska állt. Már nem volt ott.
Visszament a konyhába, vizet töltött a vízforralóba.
Öt évvel korábban Klára néni a konyhaasztalnál kapott agyvérzést, Gyula születésnapján. Zsuzsanna akkor cseresznyés lepényt sütött, Klára néni azt mondta, nagyon finom, majd leejtette a villát, és úgy nézett Zsuzsannára, hogy rögtön mindent megértett. Mentőt Zsuzsanna hívott. Végig a kocsiban ült mellette, szorította a kezét, ami már nem szorított vissza.
Gyula aznap este a céges buliban volt. A telefont csak harmadszorra vette fel.
Az orvosok azt mondták: részleges bénulás a bal oldalon, hosszú rehabilitáció, folyamatos ápolás kell, otthon is lehet, csak ott kell lenni mindig valakinek. Gyula akkor mondta: Most úgyis nincs sok munkád, Zsuzsanna. A te projektjeid… az nem főbevétel. Nem szólt vissza. Mappáit gondosan dobozba rakta, és betette a műterem sarkába.
Forrt a víz. Zsuzsanna teát főzött, visszaállt az ablakhoz. Macska már elment. A tócsából csak nesz maradt.
Az első három nap szinte ki sem mozdult a lakásból. Nem mert nem tudott, hanem mert nem érzett motivációt. A test megszokta a rendet: hatkor kelés, fél nyolckor kezelések, tízkor reggeli, egykor ebéd, négykor erkélyre kerekesszékkel, hétkor ágyba. Ennek a rendnek vége lett, a test nem tudta, mit kezdjen magával.
Sétált szobáról szobára, nézte a tárgyakat. A fal mellett a kerekesszék. Az ágy alatt pelenkás zacskók. A folyosón, feliratozott gyógyszeres dobozok: “reggelre”, “estére”, “magas vérnyomás esetén”. Klára néni három hónapja csendben, álmában halt meg, de minden megmaradt, nem nyúlt hozzá Gyula, és Zsuzsanna sem bírta.
A negyedik napon elővette a három nagy fekete zsákot, és elkezdte.
Lassan, módszeresen dolgozott. Pelenkák, szondák, kesztyűk, betétek. Kiszelektálta a gyógyszereket, dobozról dobozra. A kerekesszék volt a legnehezebb, emlékezett, hogyan tolta sétálni az utcán, Klára néni az utolsó pillantással nézte a fákat. Zsuzsanna szétszerelte, amennyire tudta, három körben vitte le a kukatárolóba.
Hosszan állt utána a forró zuhany alatt.
A tükörbe nézett: önmagát látta. Nem ápolót, nem feleséget, nem örökbefogadott leányt, csak egy ötvenkét éves nőt, vizes hajjal, melyben megjelentek ősz szálak. Nem volt rá ideje festeni, senki nem vette volna észre.
Az ötödik reggel fodrászt hívott. A fodrászt Ibolyának hívták, harmincas, gyors, biztos kezű nő volt. Amikor elmondta, hogy mit szeretne, Ibolya nem kérdezett feleslegesen, csak úgy nézett rá a tükörből, mint az orvos, amikor figyel a páciensre.
Jó az eredeti hajszín, mondta végül. Melírozhatjuk, hogy az ősz szép része legyen, ne foltokban. Mo dern lesz. Hajvágás: nem túl rövid, de a nyakat mutassa. Szép a nyakad.
Csináld mondta Zsuzsanna.
Két órán át ült a székben, nézte, ahogy a tükörben más nővé válik. Nem új nő, inkább ugyanaz, csak lemosták róla, ami az évek alatt rárakódott.
Odakint fújt a szél: hideg, októberi. Meglengette az új frizurát. Rég nem érezte a szél simogatását. Mindig rohanásban volt: gyógyszertár, orvos, lakás.
Most nem rohant.
Vett egy kávét a kisboltban, és csak úgy sétált az utcán.
A válás négy hónapig tartott.
Gyula ügyvéddel jelent meg, egy fiatal, jó öltönyös férfival, aki gyorsan beszélt és mindenkin átnézett. Zsuzsanna egyedül jött. Nem akart ügyvédet, nem akart harcolni semmiért.
A második tárgyalásra Gyula már azzal a nővel jött. A folyosón állt, talán harmincöt lehetett, szőke, lófarokban, kockás kabátban, magas sarkú cipőben. A telefonját szorongatta két kézzel. Gyula odament Zsuzsannához, a nő csak egy futó, érdektelen pillantást vetett rá, ahogyan idegenekre a boltban.
Zsuzsanna ezt szinte kíváncsian állapította meg. Nem volt fölény, csak idegenség.
Zsuzsanna, mondta Gyula csendesen. Beszélni szeretnék a lakásról.
Felesleges, felelte.
De…
Gyula. Egyenesen ránézett. Nekem csak a műtermem kell. Az, ami már az esküvő előtt az enyém volt. Lakás, autó, nyaraló, mind a tiéd.
Gyula elcsendesedett.
Ez biztos?
Biztos.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
