Fizetni most nem tudok.
Értem.
Sokat nézte.
Akkor csütörtökön várom.
És elment csütörtökön. Aztán megint. Végül minden nap. A csemetekertet elhagyta, Varga néni csak ennyit mondott: Jól van, te nem vagy cseréphez való.
Az üvegház lett az első igazi projektje öt év után.
Lépésről lépésre haladt. Előbb leltár: minden növényt, állapotát, helyét és igényét felírta. Három hétig tartott, precízen, ahogy egykor a terveket készítette.
Aztán jött a tér. Hatalmas, négyszáz négyzetméter, belül szervezetlen. Csak cserepek, vödrök, mindenhova benyúlva, ösvény nélkül. Zsuzsanna terveket rajzolt. Este a műteremben papír mellett térdelt, kézzel, mert az jobban gondolkodtatott.
Horváth bácsi nézte, bólintott.
Ide gondoltam a citrusokat mutatta Zsuzsanna. Szeretik a szárazabb levegőt, együtt gyönyörűek és illatosak lennének: mandarin, citrom, kumkvat.
És az illat helyeselt ő. Télen, amikor beesik az ember, a citrusillat a legjobb.
A középső részbe maradnak a magas pálmák. Adnak egy magas, légies teret. Alattuk trópusi bokrok, ösvény.
Ösvény, az kell. Hogy jöjjenek emberek.
Jönni fognak mondta Zsuzsanna. Hitt benne, hiszen tudta: az emberek oda mennek, ahol velük számolnak. Ahol jól érzik magukat.
A tél munkával telt. Vásárolt növényeket, saját válásból maradt háromszázezer forintból, éppen elég. Üveget javíttatott, mestert szerzett. Horváth bácsi mindenben segített, gondozott, öntözött, a növényekhez beszélt, ahogy csak azok mernek, akik tudják: nem bolondság, hanem őszinteség.
Januárban felhívta Rózsát, régi egyetemi barátnőjét. Rózsa egy ideig hívta, aztán abbahagyta, Gyula mamája miatt nem lehet. Rózsa harmadik csengetésre vette fel, és sokáig csend volt.
Élsz?
Élek.
Hála Istennek. Miért tűntél el?
Most nehéz lenne elmondani. Te most otthon vagy?
Igen. Rántottát eszem. Gyere.
Zsuzsanna ment. A konyhában teát ittak, majd valami erősebbet, és Zsuzsanna mesélt. Rózsa csak hallgatott, néha mondott valami keveset: Értem vagy Hát igen. Ez így volt jó.
És Gyula… mondta a végén Rózsa tudja, hogy te az üvegházban dolgozol?
Miért tudná?
Csak úgy kérdezem. Rózsa töltött még teát. Zsuzsi, te hogy vagy most?
Zsuzsanna gondolkodott.
Jól mondta. Először nagyon régen.
Rózsa bólintott, többet nem tértek vissza erre.
Február hozott valami szokatlant.
Zsuzsanna új növényeket hozott az üvegházba: pár muskátlit, nagy rozmaringbokrot, amit nevetséges áron vett a kertészetből. Horváth bácsi el volt foglalva, így Zsuzsanna egyedül dolgozott. Egyszer nyílt az ajtó egy férfi jelent meg küszöbön.
Olyan ötvennyolc évesnek tűnhetett, széles vállú, kék dzsekiben, notesszal a hóna alatt. Mozdulatai óvatosak, mint azoké, akik nehéz körülmények között dolgoznak.
Elnézést, Horváth bácsi?
A végében, a pálmák mögött.
Köszönöm. Körbenézett. Látványosan szép lesz. Fél éve jártam itt, akkor…
Akkor más volt helyeselt Zsuzsanna.
Maguk csinálták?
Mi Horváth bácsival.
De az ötlet öné mondta a férfi.
Ránézett, most már rá.
Maga kicsoda?
Attila vagyok. Mélyépítő mérnök. A tetőszerkezetet javítjuk, pár szekción beázott.
Harmadik és hetedik mondta Zsuzsanna.
Ekkor már elmosolyodott.
Honnan tudja?
Itt vagyok minden nap.
Attila ment is, visszament Horváth bácsihoz, húsz perc múlva, iratokkal távozott. Kifelé indulva még megállt:
Megkérdezhetem? Ezek a mandarinfák, ha tart a hőmérséklet, tavasszal virágzanak?
Igen. Csak nézze a bimbókat mondta Zsuzsanna. Duzzadt, sötétzöld, onnantól három hét, és virágzik.
Köszönöm.
Horváth bácsi pálmák mögül boldogan jött.
Rendesen dolgozik az a fiú. Nem hagy itt minket, minden bajt megold.
Zsuzsanna visszatért a rozmaringhoz.
Attila később, hetente jelent meg. Hol iratokkal, hol kérdezni. Most már végigment, nézett, feljegyzett, kérdezett. Az egyik alkalommal a citromoknál találkoztak:
Bocsánat.
Semmi gond.
Csend.
Maga mivel foglalkozott? kérdezte, nem rosszindulatból, hanem összefüggésben.
Tájépítészet, városi terek.
Látszik.
Az üvegház miatt?
A rendezésen. Nemcsak szép, hanem kitalált. Tudja, előre gondolt rá, merre mennek majd az emberek.
Felnézett.
Maga ért ehhez?
Kicsit. Konstrukciós vagyok, de ha régóta dolgozik az ember épületekkel, elkezdi érteni a teret is.
Horváth bácsi szólt, Attila ment, Zsuzsanna elgondolkodott: mikor dicsérte utoljára valaki ilyen pontosan, úgy, mint szakmát?
Márciusban jöttek az első látogatók. Zsuzsanna és Horváth bácsi kiragasztottak egy papírt a park kapujára, írtak a kerületi oldalra. Első napon heten jöttek. Következő héten harmincan. Sétáltak az ösvényeken, szagolták a citrusokat, fotózták a pálmákat. Egy idős asszony hosszasan állt a rozmaringnál: gyerekkorában a nagyanyjánál is ilyen volt.
Működik mondta Horváth bácsi.
Működik felelte Zsuzsanna.
Horváth bácsi egy hosszú beszélgetés után kijárta, hogy legyen egy kis fizetés: fő kertészeti szakértő hivatalosan. Nem hangzatos, de pont amit csinál.
Jó mondta Zsuzsanna.
Jó. Ez hónapok óta új tartalmat kapott: tényleg jó, nem csak oké.
Áprilisban Attila kávéra hívta.
Nem randevú volt, csak: Ismerek egy helyet itt közel, már egy órája dolgozik. Igaz volt. Mentek, kiderült, van lánya vidéken, nyolc éve elvált, szereti a változatos munkát, minden hely más.
Miért a régi épületek? kérdezte.
Mert mindegyik történet. Amikor bemegyek, látom: hány kéz dolgozott rajta. Egyik tervezte, másik építette, harmadik javította, negyedik mentette. Időn át beszélgetnek.
Zsuzsanna kinézett a kávézóból.
Az üvegház is ilyen?
Az különleges. Ott a történet még él.
Élő ismételte.
Attila csak figyelte, tisztán és őszintén.
Még egy órát társalogtak. Attila visszakísérte a parkhoz.
Holnap jövök a harmadik szekció miatt.
Jó.
Zsuzsanna nézte, ahogy megy, és fura érzése lett: könnyebb levegőt venni, ha ő ott van. Nem azért, amit csinál, hanem csak mert van.
Rózsának májusban mesélt Atiláról azonnal faggatni kezdte.
Komoly? kérdezte.
Rózsa…
Mit Rózsa? Ötvenhárom éves vagy, kérdezz már vissza!
Zsuzsanna elnevette magát. Jó érzés volt, indok és engedély nélkül nevetni.
Gyuláról csak másoktól hallott: barátoktól, ismerősöktől, akik akkor hívnak, ha nem tudják, illik-e.
Először Nóra, még az ő régi házukból:
Zsuzsi, csak azért mondom… hallottad?
Mit?
Az az új nő, Orsolya, esett-kelt, összecsomagolt, elköltözött. Állítólag Gyula gyerekeket szeretett volna, ő meg nem. Ki tudja.
Értem mondta Zsuzsanna.
Téged hogy érint?
Köszönöm, hogy szóltál.
Aztán Gyula egykori kollégája, Endre:
Zsuzsi, Gyulát három hónapja elbocsátották. Nem akartam előbb mondani. Most hívott, beszéltünk.
És miért mondod el épp most?
Endre hallgatott.
Hogy most kevésbé van jól, gondoltam…
Barát vagy, Endre, örülök. De én mit tehetek?
Semmit. Bocsi.
Zsuzsanna letette, visszament az üvegházba. Június volt, a parkban orgonák virágoztak, bent új klíma ment, mandarinfák már gömbölyödtek. A pálmák hatalmasan, rezzenéstelenül.
Gondolt még Gyulára? Időnként igen. Nem gyakran. Jó is volt vele néha, erről sem hazudott magának. Az első évek jók voltak, míg el nem csúszott minden. Apró, sok pici lemondás: kevesebb figyelem, nagyobb ingerlékenység, egyre ritkább a kérdés hogy vagy. Őt sem mentette fel: belezárták egymást egyféle gondoskodásba.
De az a mondat. Az idősek otthonának szaga.
Letette a locsolókannát a citromfa mellé, nézte a zöld, fényes, eleven leveleket.
Az kegyetlen volt. Ezt nem akkor mondja az ember, mikor menni akar. Hanem amikor bűntudatot akar kelteni a másikban.
Aztán ment tovább.
Attila, azóta is néha ott járt. Néha csak nézett körbe, beszélgetett Horváth bácsival, néha Zsuzsannával. Jöttek szóba szakma, könyvek, városrendezés. Egyszer fügepálmát hozott piacról szép lenne itt mondta.
Zsuzsanna tapasztalta: figyel. Nem csak várja, hogy szép lesz, hanem valóban érdekli, amit mond.
Júliusban együtt mentek el egy építészeti kiállításra. Attila a kiállítók harmadát ismerte, mindhez volt története: ki és hol, mikor, milyen hibák, mikor miért nem sikerült valami. Konkrét, mégis élő.
Mióta műemlékeket? kérdezte.
Negyvenéves korom óta. Előtte újakat terveztem, de a régi érdekesebb.
Miért?
Mert a régiben vannak igazi hibák. Nem számítani, hanem emberiek. Rájössz, mit akart az akkori tervező, érted az embert száz évvel később is. Fura, de jó érzés.
Zsuzsanna sokat gondolkodott utána erről. Hogy talán így kellene nézni az egész életet: nem mint hibát, hanem mint értelmezhető, felismerhető múltat.
A nyár forró lett. Az üvegház közösségi térré nőtte ki magát. Jártak csoportok, gyerekek, egy tanár egész biológia-szakköröket tartott a növények között. Horváth bácsi ragyogott.
Ezt mind maga hozta ide mondogatta.
MINDENKINEK javította Zsuzsanna.
Nem, ez a maga ötlete volt, én csak vizeztem.
Nevetett ezen, majd ment a sarokba dolgozni, az új bővítési terven: a szomszédos, üres épületből lenne oktató-tér, műhely, gyerekeknek. Ehhez pénz kellett, két pályázatot talált, Horváth bácsi komolyan olvasta végig a feltételeket.
Szeptember. Egy péntek este csörgött a telefon, a számot nem törölte ki, csak elfelejtette. Gyula.
Várt pár másodpercig.
Igen?
Zsuzsanna. Zavarok?
Elfoglalt vagyok. Mi történt?
Semmi. Beszélni szeretnék. Személyesen.
Kiment az ablakhoz. Odakint szeptemberi este, emberek sietnek, szatyrokkal.
Gyula, miről tudnánk beszélni?
Sok mindenről. Zsuzsi, nekem most… szükségem lenne, hogy meghallgass.
Most is hallgatlak.
Nem, személyesen. Eljöhetek? Hol dolgozol?
Csend.
Duna utcai üvegházban. Munkanapokon.
Letette.
Októberben jött. Egy kedd, fél egy. Zsuzsanna a középső területen dolgozott, orchideákat rendezett. Az ajtó kinyílt, jött valaki, a lépések ismeretlenek voltak.
Gyula az ösvényen jött végig, kezében csokor: néhány krizantém, nylonzacskóban, amit aluljárókban árulnak.
Zsuzsanna nézte, ötvenhat éves, kissé elhízott, nézése megváltozott. Azon a tavaszi vasárnapon könnyű volt, most nincs.
Szia mondta.
Szia.
Körülnézett.
Itt nagyon szép.
Tudom.
Átnyújtotta a csokrot.
Ez… neked.
Zsuzsanna a virágokra, a kezére, arra nézett, ahogy tartja: kicsit félszegen, ahogy aki nincs hozzászokva ilyesmihez. Elvette.
Köszönöm. Gyere, van egy asztal.
Leültek a kis kávézósarokhoz: két fonott karosszék, asztal, kertészeti magazinok. Horváth bácsi diszkréten eltűnt a hátsó részben.
Jól nézel ki mondta Gyula.
Köszönöm.
Komolyan. Rég nem láttalak… ilyennek.
Illyennek?
Élőnek. Ő maga is meglepődött ezen a szón. Korábban mindig anyámmal, kezelésekkel, muszáj dolgokkal foglalkoztál. Más vagy most.
Ugyanaz vagyok.
Nem. Rázta a fejét. Nem ugyanaz.
Hallgatott. A mandarinfák felé nézett, várta, mi jön még.
Zsuzsanna kezdte Gyula , tudom, mit tettem. Tudom, mit mondtam neked… az kegyetlen volt.
Igen mondta egyszerűen.
Nem tudtam, mit csinálok. Úgy éreztem, szabadabb kell, hogy legyek. De rájöttem, csak…
Megijedtél mondta ki Zsuzsanna.
Gyula hosszasan nézett rá.
Mitől?
Hogy öregszünk. Hogy melletted egy beteg ember, az élet pedig nem olyan, mint a reklámokban. Elfogadható, Gyula. Emberi.
Nem gondoltam volna, hogy így látod.
Én sem mindig. De most már így.
Némi csend. Kint a szél űzte a leveleket.
Zsuzsi. Rég mondta ezt így, az utóbbi években csak teljes nevén szólította. Vissza akarok jönni. Tudom, nevetségesen hangzik. De kérlek, gondold át.
Zsuzsanna nézte. Válasz volt benne, csak most tudja kimondani.
Gyula. Nem haragszom rád. Komolyan. Már nem. Csak azt látom, te sem vagy gonosz, egyszerűen így döntöttél.
Akkor van esély?
Nincs.
Sokáig nem szólt.
Miért nincs?
Mert én mást választottam.
Mit?
Ezt. Körbemutatott. Ezt a munkát. A teret. A növényeket. Magamat.
Gyula ránézett, értette, nem dacból, nem sértésből mondja. Ez csak az igazság.
Az a férfi, mondta. Horváth bácsi említette, hogy van itt egy mérnök is, aki bejár…
Horváth bácsi sok mindent mond felelte.
Maga vele van?
Gyula nézett rá egyenesen , ehhez már nincs közöd.
Csend után Gyula bólintott.
Értem.
Örülök, hogy idejöttél mondta Zsuzsanna. Nem akartam beszélni, de így végleges lett.
Te voltál a legjobb feleség, akit kívánhattam… csak nem tudtam ezt értékelni.
Tudom. Felállt. Dolgoznom kell. Körbevezethetlek, ha szeretnéd.
Gyula nézett, a nőre, akit húsz éve ismert, ott állt, téli napfényben, a mandarinok között, teljesen nyugodtan.
Nem, köszönöm, megyek.
Jó utat.
Gyula az ajtóig ment:
Zsuzsanna. Te… nem folytatta. Sok sikert.
Neked is bólintott.
Becsukta az ajtót.
Zsuzsanna a kis asztalnál maradt, a krizantém csokorral. Egy üres vázába tette. Ha vizet kapnak, a krizantémok sokáig elállnak.
Horváth bácsi jött, mintha nem hallott volna semmit pedig az üvegház jól vezeti a hangot.
Teát?
Igen, szívesen.
Fűszeres teát ittak, Horváth bácsi arról mesélt: olvasott a citruslepkékről, milyen jó lenne tavasztól szabadon engedni őket, a gyerekek örülnének.
Október átcsúszott novemberbe. Zsuzsanna dolgozott, pályázott a bővítésre, jóváhagyást kapott. Horváth bácsi örömében tortát vett, a munkapadon ették, morzsa került a tervrajzokra nevettek.
Attila sűrűbben jelent meg. Néha csak beszélgetni. Egyik alkalommal forralt bort hozott termoszban.
Végül is november van mondta.
Honnan tudta, hogy szeretem?
Maga szeret mondta Attila.
Nevetett, leültek a fonott székekbe, az ablak mögött novemberi park, bent citrus- és fenyőillat: Horváth bácsi pár ágacskát hozott csak úgy, télre.
Meséljen a bővítésről mondta Attila.
Zsuzsanna hosszan magyarázott, rajzokat mutatott. Attila kérdezett, néha elővette a tabletjét: Ezt így kellene megoldani, hogy ne párásodjon, láttam ilyet Finnországban… Kommunikáció volt, férfi és nő szakmai egyenrangúként.
Dupla üveget javaslok mutatta ő. Megoldja a páralecsapódást.
Bírja az alap?
Megnézem. Szeretné, hogy kiszámoljam?
Igen.
Attila ránézett.
Zsuzsanna mondta.
Igen?
Szeretek beszélgetni magával.
Egy pillanatnyi csend.
Én is.
Kint valami változott. Előbb nem értette, aztán meglátta.
Hó.
Az első, bátortalan hólepel, olvadó pehely a padokon, fák ágán, park kavicsösvényén. Fény változott: puhább, fehérebb lett.
Hó mondta Attila.
Igen.
Nézték.
A csésze forralt bor melegét Zsuzsanna a tenyeréhez szorította, odakint laza hó hullt, idebent citrus és fenyőillat, ahogy Horváth bácsi múlt héten a vázákba tette: csak úgy, telelni.
Arra gondolt: kint tél, bent meleg van és nő valami élő, s talán ez pontosan írja le az elmúlt évet. Helyet talált, ahol belül meleg van, akármi is van kint.
Jókedvű dolog jut eszébe? kérdezte halkan Attila.
Igen mondta Zsuzsanna.
A havat figyelte, a mandarinok pici, narancssárgás bogyóit, a távoli orchideasort, a magas pálmákat, melyek az üvegtető felé nyúltak, ott, ahol a pehely lassan elolvadt.
Igen, jó dologra.
Attila nem mondott semmit. Csak töltött még egy kis forralt bort, és ott ültek, melegben, az üvegen innen, míg kint az első hó rátelepedett a világra.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
