A „moslék” elfogyott – mondtam nyugodtan. – Mivel a kutyának sem adnád, nektek sem adom. A konyha zárva. Aki éhes, menjen haza az anyjához, és egyen ott a „jóból”.
A mondat után olyan dermedt csend töltötte be a házat, mintha valaki lehalkította volna az egész világot. Az anyósom ott állt a konyhaajtóban, pont úgy, mint aki eddig is parancsnoknak hitte magát, de most először rájött, hogy a rangját nem ismeri el senki.
A férjem szeme úgy pattant ki, mintha hirtelen fényt kapott volna, de tudtam, hogy nem világosság volt: csak rájött, hogy ebből a szituációból nincs menekvés.
Leültem, megkentem egy szelet ropogós kenyeret vajjal, és kényelmesen enni kezdtem, olyan szándékos nyugalommal, hogy még a vaj is lassabban olvadt rajta. Az anyósom pár másodpercig még remegett a méltatlankodástól, majd végül hátat fordított, és olyan sértett léptekkel vonult ki, hogy még az előszobaszőnyeg is megsértődött.
A férjem csak nézett, először rám, aztán a lassan kihűlő lábasra, mintha abban keresné a házasságunk jövőjét. Aztán nagyot sóhajtott, elővette a telefonját, és megadta magát:
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
