Vasárnap délelőtt volt, az a fajta, amikor már a kapuban megcsapja az embert a főtt hús és a zöldség édeskés illata. A nagymamám konyhája ilyenkor mindig egy kicsit időutazás is, mert ugyanaz a fazék kerül elő, ugyanaz a mozdulat, és ugyanaz a nyugodt tempó, amit gyerekkoromból ismerek. A húsleves nála nem étel, hanem szertartás.
Ezért is lepett meg, hogy amikor a pesti rokonaim megérkeztek, már az első benézésnél furcsa arcot vágtak. Nem szóltak rögtön, csak összenéztek, aztán amikor a nagymamám egy merőkanállal felkavarta a levest, kibukott belőlük a döbbenet. Ott úszott benne ugyanis a csirkeláb, szépen, lassan, teljesen természetesen.
A vasárnapi húsleves nálunk sosem volt kompromisszum
Nálunk a húsleves mindig olyan volt, amilyennek lennie kell. Nem filézve, nem válogatva, nem kímélve az alapanyagokat. A nagymamám egész csirkével főzte, mert szerinte abból lesz igazi íze, és ebbe a csirkeláb is beletartozott. Gyerekként fel sem tűnt, hogy ez bárkinek furcsa lehet, hiszen ebben nőttem fel, ezt láttam természetesnek.
A csirkeláb ott volt a fazék alján, néha felbukkant a tetején, máskor eltűnt a zöldségek között. Nem különleges hozzávalóként kezeltük, hanem a leves szerves részeként. A nagymamám mindig azt mondta, hogy attól lesz sűrűbb, telt, és attól áll össze igazán az íz. Ezek nem modern magyarázatok voltak, hanem régi, megélt tapasztalatok, amiket nem kérdőjeleztünk meg.
A pesti rokonaim viszont láthatóan nem erre számítottak. Ők már egy letisztult, „csak mell, csak comb” világban nőttek fel, ahol a húslevest is igyekeznek megszelídíteni. Amit nálunk hagyománynak hívtunk, az nekik idegennek és kissé ijesztőnek tűnt.
„Ez most komoly? Ez benne volt a levesben?”
Amikor leültünk az asztalhoz, és a nagymamám elkezdte szedni a levest, az egyik pesti rokon már nem bírta tovább magában tartani. Kicsit elfehéredve, kicsit nevetve, de inkább öklendezve mondta ki azt, amit addig csak gondolt: „Ez most komoly? Ez benne volt a levesben?”
A mondat ott maradt a levegőben, és hirtelen nagyon világos lett, mennyire máshonnan jövünk. A nagymamám egy pillanatra megállt, ránézett, majd vállat vont, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem magyarázkodott, nem védte magát, egyszerűen csak folytatta a szedést. Nála ez nem volt vita tárgya.
A reakciók vegyesek voltak. Volt, aki hangosan tiltakozott, volt, aki csendben félretolta a tányért, és akadt olyan is, aki inkább nem nézett bele túl mélyen a levesbe. Én közben azt figyeltem, mennyire eltérően tudunk reagálni ugyanarra a dologra, attól függően, milyen emlékek, milyen szokások kötnek hozzá. Ami nekem gyerekkor, az másnak sokk.
Vidék és város között néha egy fazék leves a határ
Ahogy telt az ebéd, egyre inkább az járt a fejemben, hogy ez nem is igazán a csirkelábról szólt. Sokkal inkább arról, hogyan kopnak ki bizonyos szokások, és hogyan válnak nevetségessé vagy visszataszítóvá olyan dolgok, amelyek korábban teljesen hétköznapiak voltak. A csirkeláb ma sokak szemében már nem étel, hanem egy kellemetlen látvány.
Pedig a nagymamám generációjában ez nem a spórolás jele volt, hanem az ésszerűség és a tisztelet az alapanyag iránt. Semmi nem ment kárba, mert mindennek megvolt a helye és a szerepe. A húsleves így nemcsak táplálóbb lett, hanem egyben emlékeztető is arra, hogyan főztek akkor, amikor nem lehetett válogatni.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
