A pesti rokonaim reakciója érthető, mert ők már egy teljesen más gasztronómiai közegben nőttek fel. Nekik a csirkeláb nem emlék, hanem furcsaság. Ez a különbség viszont nem jobb vagy rosszabb, csak más. És néha egy közös vasárnapi ebédnél ütközik ki a legélesebben.
Ami nekem természetes, másnak határátlépés
Amikor a leves elfogyott, és az asztalon már csak az üres tányérok maradtak, a feszültség is oldódni kezdett. Nevetgéltünk, előkerültek a történetek, és a csirkeláb lassan anekdotává szelídült. Mégis ott maradt bennem egy furcsa érzés, hogy mennyire gyorsan változik az, amit normálisnak tartunk.
Rájöttem, hogy számomra ez a leves nemcsak íz, hanem kapcsolat is a nagymamámmal, a gyerekkorral, a vidéki konyhával. A pesti rokonaimnak viszont csak egy határ volt, amin nem akartak átlépni. Egyik sem hibás, csak más történetet hordozunk magunkban.
Talán ezért jók ezek a vasárnapok, még akkor is, ha néha öklendezéssel végződnek. Mert ilyenkor derül ki, hogy mennyi mindent jelenthet ugyanaz az étel, attól függően, honnan nézzük. És hogy egy fazék húslevesben nemcsak zöldség és hús fő, hanem múlt, emlék és identitás is.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
