Nincs is jobb érzés, mint amikor a strandon vagy a kerti parti közben beleharapsz egy tűzforró, édes kukoricába, és csak úgy spriccel a leve. Viszont bevallom, sokáig én is abba a hibába estem, hogy néha rágós maradt, vagy épp vízízű. Aztán egy öreg piaci árus néni egyszer helyretett: „Lányom, a kukoricát nem csak főzni, választani is tudni kell!” Azóta tartom magam a módszeréhez, és az eredmény magáért beszél. Elárulom, mi az a pár apróság, amin elbukhat az egész projekt.
A titok a piacon dől el
Hiába vagy a konyha ördöge, ha takarmánykukoricát veszel a csemege helyett, azt napestig főzheted, akkor is csak a fogad fog beleszakadni. Én mindig ezeket nézem, mielőtt a kosaramba rakom:
- A “frizura” mindent elárul: Ha a kukorica bajusza világos, selymes és kicsit nyirkos tapintású, akkor friss a szedés. Ha már barna, száraz és töredezik, akkor az a cső már régen látta a földet.
- A levelek színe: Olyat keress, aminél a borítólevél még harsányzöld és rugalmas. A fonnyadt, sárgás szélű levelek a fáradt kukorica biztos jelei.
- A tejteszt: Ha teheted, picit nyomd meg a körmöddel az egyik szemet. Ha tejszerű, fehér nedv jön belőle, az a tökéletes példány.
A legnagyobb hiba: a só kérdése
Ha csak egyetlen dolgot jegyzel meg, az ez legyen: Soha, de soha ne tegyél sót a főzővízbe! Tudom, reflexből szórnánk, de a só kiűzi a vizet a szemekből, és a végeredmény egy kemény, gumiszerű valami lesz. Sózni csak a legvégén szabad, közvetlenül azelőtt, hogy elkezdenéd enni.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
