Valljuk be őszintén: mindannyiunknak van egy pont, amikor elfogy a türelme. Én imádom az apámat, de az elmúlt hónapokban pokollá tette az életemet a technikai analfabetizmusával. Hol a telefonját állította át kínai nyelvre, hol a mikrót nem tudta elindítani. De a legrosszabb a tévé volt. Hetente háromszor hívott, hogy „nincs adás”, „hangyás a kép”, vagy „fekete minden”. Én pedig, a rohanó munka, a két gyerek és a saját gondjaim mellett egyre türelmetlenebb lettem.
Aznap délután volt a mélypont. Amikor letette a telefont azzal a halk „nem zavarlak többet” mondattal, éreztem, hogy ezt elszúrtam. Dühös voltam rá, amiért ennyire tehetetlen, és dühös voltam magamra, amiért kiabáltam vele. – Na, most átmegyek, leragasztom azt a rohadt gombot celluxszal, és vége – morogtam magamban a dugóban ülve.
Amikor megérkeztem, kulccsal nyitottam az ajtót. – Apa! Itt vagyok! Hol az a távirányító? – kiáltottam már az előszobából, cipőstül berontva.
Apám a konyhaasztalnál ült. A nappaliból behallatszott a tévé hangja. A Híradó ment. Tökéletes kép, tökéletes hang. Megálltam a nappali ajtóban. A távirányító érintetlenül hevert a dohányzóasztalon. – De hát… ez működik – fordultam a konyha felé. – Apa, azt mondtad, elment a kép.
Apám lassan felállt az asztaltól. Szépen fel volt öltözve, abba a kockás ingbe, amit csak ünnepekkor visel. Az asztalon két tányér volt megterítve. Középen egy gőzölgő tál, benne a kedvencem: krumplis tészta. – Tudom, fiam – mondta halkan, és a szemét törölgette. – Nem volt semmi baja a tévének. – Akkor miért hívtál? – kérdeztem, bár a szívem mélyén már kezdtem sejteni a választ, és ez a sejtés jobban fájt, mintha tényleg elromlott volna valami.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
