– Mert kedd van – nézett rám. – Három napja nem szólt hozzám senki, csak a rádió. Azt hittem… azt hittem, ha van valami baj, akkor átjössz. Főztem tésztát. Gondoltam, ha már itt vagy a „szerelés” miatt, talán eszel egy pár falatot.
Olyan csend lett a lakásban, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését. Ott álltam a drága okostelefonommal a kezemben, a fontos munkahelyi e-maileimmel a fejemben, és rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Apám nem hülye. Nagyon is jól tudja kezelni a tévét. Csak éppen magányos. És a magányra nincs gomb a távirányítón. Az egyetlen módja annak, hogy a fia – aki mindig „rohan” és „nem ér rá” – meglátogassa, az volt, ha hibát színlel.
Ledobtam a táskámat a kanapéra. – Igazad van, Apa – mondtam, és a torkomban lévő gombóctól alig tudtam nyelni. – Tényleg nagyon rossz a kép. Ezt… ezt hosszú idő lesz megjavítani. Lehet, hogy egész este itt kell maradnom. Apám arca felragyogott. Olyan mosolyt láttam rajta, amit már nagyon régóta nem. – Akkor szedek neked – mondta lelkesen. – Van uborka is.
Aznap este nem nyúltam a telefonomhoz. Ettünk, beszélgettünk a régi dolgokról, és megnéztünk egy filmet a tévében, ami „tökéletesen elromlott”. Hazafele menet megfogadtam valamit: nem várom meg a következő „műszaki hibát”. Mert az időnk véges, és egyszer eljön a nap, amikor tényleg sötét lesz a képernyő, és nem lesz kit felhívni, hogy segítsen. Ne hagyd, hogy a szüleid trükkhöz folyamodjanak, csak hogy lássanak. Menj át. Csak úgy.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
