Egy éjszaka, valamikor hajnali három körül felébredtem. Nem történt semmi különös, csak megszomjaztam. Félálomban lépkedtem végig a hűvös padlón, a lakás pedig olyan csendben állt körülöttem, mintha maga az idő is megállt volna. A házban senki sem mozdult, még a hűtő halk zúgása is tompábbnak tűnt a szokásosnál.
Ahogy a konyha felé indultam egy pohár vízért, hirtelen meghallottam a fiam hangját a szobájából.
– Anya, lekapcsolod a lámpát?
Ez a teljesen hétköznapi mondat úgy hasított belém, mintha valóban ott állna mögöttem. Olyan ismerős volt, hogy gondolkodás nélkül végigsétáltam a folyosón, benyúltam a szobájába, és lekapcsoltam a villanyt. Fel sem néztem, nem ellenőriztem semmit – ösztönösen cselekedtem.
Visszamentem az ágyamba, betakaróztam, és próbáltam visszaaludni. Néhány perc múlva azonban furcsa szorítás jelent meg a mellkasomban. Egy gondolat átsuhant az agyamon, majd hirtelen minden a helyére kattant.
A fiam aznap este táborozni ment. Nem volt otthon.
Lassan felültem az ágyban, a szívem hevesen vert.
– Akkor… ki szólított meg? – suttogtam magam elé, miközben a hátamon végigfutott a hideg.
Félelem és zavartság keveredett bennem, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni az érzést. Felkeltem, és visszamentem a szobájához. Az ajtó résnyire nyitva állt, pontosan úgy, ahogy korábban hagytam.
Benéztem. A szoba teljesen üres volt. Az ágya szépen bevetve, a játékai és könyvei rendben sorakoztak. Semmi sem mozdult, semmi nem utalt arra, hogy bárki járt volna ott.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
