Mégis olyan tisztán hallottam a hangját, mintha egészen közelről szólt volna.
Ahogy körbenéztem, valami megcsillant a sötétben. A fény pont ráesett az éjjeliszekrényen álló kép üvegére. Egy régi fotó volt: én és ő, még egészen kicsi korából. A karomban tartottam, ő pedig úgy mosolygott, ahogy csak a gyerekek tudnak – őszintén, tisztán.
És akkor megértettem.
Talán nem is őt hallottam. Talán egy emléket. Egy röpke pillanatot, amely valahonnan a szívem legmélyéről tört elő, hogy emlékeztessen: milyen gyorsan múlnak az évek, és milyen hamar válnak ezek az apró, jelentéktelennek tűnő mozzanatok életünk legnagyobb kincseivé.
Leültem az ágy szélére, a kezembe vettem a fényképet, és halkan, alig hallhatóan mondtam:
– Szeretlek. Mindig itt leszek neked.
Másnap reggel, amikor hazajött a táborból, még mielőtt bármit mondhatott volna, kicsit hosszabban és szorosabban öleltem meg, mint szoktam. Nem kérdezte, miért – talán érezte, hogy most erre van szükség.
A különös hangról soha nem beszéltem neki. De tudtam: ez egy jel volt. Egy csendes emlékeztető arra, hogy minden hétköznapi pillanat ajándék.
Mert eljön az idő, amikor már csak ezekből az apró emlékekből rakjuk össze, mennyire szép is volt együtt az élet.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
