A kép hátulján ez állt: „Szent Klára Árvaház, 1965”. A név ismerősen csengett. Gyerekkoromban sokat beszéltek erről az intézetről, de nem jót. Azt suttogták, hogy ott a fegyelem fontosabb volt a szeretetnél, és a gyerekek gyakran tűntek el nyomtalanul, „más intézetbe helyezve”.
Dorka sápadt arccal ült az ágyán. „Anya, a néni nem kedves” – suttogta. – „Amikor ma nem ettem meg a főzeléket, bezárt a pincébe. Azt mondta, ott vannak a rossz gyerekek. És… és ott lent voltak babák. De nem játékbabák. Kicsi ágyak voltak.”
A vér megfagyott bennem. Nem akartam elhinni. Margit néni? Akit mindenki nagymamaként tisztelt? De a gyerekem remegése nem hazudott. Aznap éjjel nem aludtam. A férjemmel megbeszéltük, hogy reggel átmegyünk, és számonkérjük. De hajnalban szirénázásra ébredtünk.
Rendőrautók álltak Margit néni háza előtt. Kiderült, hogy egy másik szülő, akinek a gyereke szintén furcsa dolgokat mesélt, nem várt reggelig. Bejelentést tett.
Amit a rendőrök találtak, az sokkolta az egész országot. Margit néni pincéje nem csak egy pince volt. Egy mementó. Egy pontos másolata annak a „fegyelmező szobának”, amit az árvaházban vezetett évtizedekkel ezelőtt. Kicsi, rácsos ágyak, sarokba állított székek, és falra írt szabályok: „Csendben lenni!”, „Nem sírni!”, „Engedelmeskedni!”.
Margit néni nem egyszerűen „vigyázott” a falusi gyerekekre. Újrajátszotta a múltját. Az árvaházban ő volt a legszigorúbb nevelőnő, akit végül elbocsátottak kegyetlenség miatt, de sosem vonták felelősségre, mert az akták „elvesztek”. Itt, a faluban, álnéven kezdett új életet, és a „jóságos nagymama” álarca mögé bújva folytatta a beteges nevelési módszereit, amikor senki nem látta.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
