Az éjszaka közepén, nagyjából három óra körül, a fáradtságom már a vállamon ült, amikor egy taxiba szálltam, hogy hazafelé jussak. A nap végtelennek tűnő kimerültsége után a jármű hátsó ülésén csak a csendet hallottam, miközben az utcák mintha lélegzetüket is visszatartották volna.
A város különös, nyugodt állapotba merült – olyan csend, ami csak a hajnal előtti órákra jellemző. A sofőr szinte nem szólt, de időnként felpillantott a visszapillantó tükörbe, mintha csak egy pillantásra is figyelni akart volna. Minden egyes gyors tekintetnél valami szorongást keltett bennem.
Amikor a taxijáró a házam előtt megállt, gyorsan kifizettem az utat, egy fáradt, de őszinte köszönetet nyújtottam, majd kiléptem a hűvös éjszakába. A lift ismét meghibásodott, ezért a lépcsőn kellett felmennem, egészen a nyolcadik emeletig.
Félúton már csak a lépcső lépései hallatszottak, amikor hirtelen a mögöttem lévő lépcsőházban erőteljes, rohanó lépések csengtek visszhangként. A szívem hevesen kalapált, és a gondolatok a legrosszabb forgatókönyvekre vetettek. Pánik támadt bennem, és a hangom remegve kérte a segítséget: “vigye el, amire szüksége van”.
Az illető, akit hallottam, hirtelen megállt, felhúzta a légzését, szemében őszinte döbbenet csillant meg. „Várjon, kisasszony, ezt elejtette,” – mondta rohanva, miközben a tenyerében megpillantottam a pénztárcámat. A térdem szinte megremegett, amikor rájöttem, hogy benne van a személyi igazolványom, a bankkártyáim, sőt egy régi, gyűrött apám fotója, amit mindig a papírok közé rejtettem.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
