– Marika… segíts… nem tudom leírni a nevemet – suttogta, és a szeme megtelt könnyel.
Abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Hirtelen minden értelmet nyert. A „felejtett szemüvegek”, a furcsa bevásárlások, a tévé állandó bámulása újságolvasás helyett. Az anyósom nem lusta volt. Nem is kényeskedő. Hanem analfabéta.
A férjem is döbbenten állt. Ő sem tudta. Az anyja egy életen át titkolta a saját fia előtt is, emberfeletti trükkökkel és memóriával hidalva át a mindennapokat. Megtanulta a színeket, a formákat, a logókat. Megjegyezte, mit mondanak a tévében. De a betűk… azok idegenek maradtak neki.
Később, amikor túl volt a műtéten és felépült, elmesélte az életét. Tanyán nőtt fel, a legidősebb lányként 10 testvér közül. Nem járhatott iskolába, mert 6 évesen már dolgoznia kellett, vigyázni a kicsikre, kapálni, állatokat etetni. Aztán jött a háború, a szegénység. Mire felnőtt, már annyira szégyellte a tudatlanságát, hogy inkább eljátszotta a „butácska asszonyt”, csak hogy ne derüljön ki a titok. Rettegett, hogy kinevetik, hogy lenézik.
– Mindig féltem, hogy a fiam szégyellni fog – mondta halkan a kórteremben. – Hogy ti, a tanult emberek, megvetitek majd a tudatlan parasztasszonyt.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
