Apám, József, a régi vágású férfiak mintapéldánya. Az a típus, aki szerint egy férfi nem sír, nem panaszkodik, és az érzelmeit maximum egy vállveregetéssel fejezi ki. Amikor Édesanyám tizenöt éve meghalt, Apám nem omlott össze. Elintézte a temetést, fogadta a részvétnyilvánításokat, aztán másnap kiment a kertbe kapálni, mintha mi sem történt volna.
Egyetlen dolog változott: a kis hátsó dolgozószobát, ahol Anya régen varrt, kulcsra zárta. – Lomtár – mondta röviden, amikor kérdeztem. – Nem kell oda bemenni, csak kacatok vannak.
Tizenöt évig senki nem lépte át azt a küszöböt. Tegnap azonban átmentünk hozzá a családdal segíteni a szüretben. Amíg mi kint cipeltük a ládákat, a hétéves fiam, Marci, bent játszott a házban. Valahogy – a gyerekeknek hatodik érzékük van ehhez – megtalálta a régi pótkulcsot a kredenc tetején, a cukortartó mögött.
A kiabálásra lettem figyelmes. Apám, aki soha nem emeli fel a hangját az unokájával, most magából kikelve rohant be a házba. Amikor utánuk mentem, Marci a „tiltott szoba” közepén állt. Nem volt ott lom. Rend volt. Patyolat tisztaság. Anya régi varrógépe letakarva, a fotelban a kedvenc díszpárnája. De ami igazán sokkolt, az az íróasztal volt. Toronyban álltak rajta a kockás füzetek.
Marci egyet a kezében tartott, és felolvasta azt a mondatot: „Drágám, a fiad megint túlhajtotta magát, aggódom érte…”
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
