A levegő dohos volt, állott, mintha az idő megállt volna odabent 1950-ben. A vaságy mellett egy kis asztal állt, rajta egy megsárgult füzet és egy törött porcelánbaba. Apám a falnak támaszkodott, és eltakarta az arcát.
– A bátyám… – nyögte ki. – A bátyám, akiről azt hittem, meghalt.
Kiderült, hogy nagyapámnak és nagyanyámnak volt egy elsőszülött fia, István. István nem volt átlagos gyerek. Ma talán autistának, vagy súlyosan mentális betegnek diagnosztizálnák, de akkoriban, a faluban, a háború utáni években, ez szégyennek számított. „Bolond”, „megszállott” – suttogták volna az emberek. A nagyapám, aki a falu megbecsült tanítója volt, nem viselte el a gondolatot, hogy a „hibás” vére miatt megszólják.
Amikor István tízévesen egy dührohama során véletlenül megsebesítette a szomszéd kislányt, Emmát (aki a falra karcolt név viselője volt), a nagyapám döntött. A faluban elterjesztették, hogy a fiú tüdőgyulladásban meghalt, és egy távoli rokonnál temették el. Valójában felzárták a padlásra.
István harminc évig élt ott. Harminc évig. Apám, aki akkor még kisgyerek volt, tényleg azt hitte, a bátyja meghalt. A zajokat a padlásról „nyesteknek” tulajdonították. Nagyanyám titokban hordta fel neki az ételt, és vitte le a szennyest, amíg élt. Amikor nagyanyám meghalt, nagyapám vette át a feladatot, de ő már nem szeretettel tette, hanem kötelességből és félelemből.
A füzet, amit találtunk, István naplója volt. Kusza, zavaros rajzok és mondatok váltották egymást. De nem egy őrült ember írásai voltak ezek, hanem egy magányos, szeretetéhes léleké. Leírta a madarakat, amiket a tetőablak kis résén át látott. Leírta, hogyan képzeli el Emmát felnőttként. „Emma ma menyasszony” – írta egy helyen. „Látom a fehér ruhát a kertben.” Valóban, Emma esküvője a szomszéd kertben volt, és István fentről nézte végig, a rácsok mögül, láthatatlanul.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
