Szenteste délutánja volt. A férjemmel, Gézával, már napok óta készültünk, hogy fogadjuk a fiunkat és a családját. A konyhában már rotyogott a halászlé, Géza a nappaliban a fenyőfával küzdött, én pedig az ünnepi asztalt terítettem.
Elővettem a féltve őrzött kincsünket: egy hófehér, damaszt abroszt, amit még a nászajándékba kaptunk 42 évvel ezelőtt. Igaz, már nem volt vakítóan fehér, és volt rajta egy halvány, kimoshatatlan vörösborfolt még 1995-ből, amikor a fiam először hozta haza a barátnőjét, és izgalmában kilöttyintette a poharat. De nekem ez az abrosz maga volt a karácsony. Benne volt minden közös emlékünk, a gyerekeink felnővése, a nevetések és a könnyek.
Ekkor érkezett meg a menyünk, Anita, a két unokával. Anita modern nő, szereti a márkás dolgokat, a lakásuk olyan, mintha egy katalógusból vágták volna ki. Ahogy meglátta a kezemben a régi terítőt, megállt az ajtóban, és a kezében lévő szatyorból előhúzott egy csillogó, ezüstszálas, modern asztali futót.
– Erzsi mama, ne haragudjon, de ugye nem ezt a foltos, ezeréves rongyot teszi fel az ünnepi asztalra? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha egy döglött egeret tartanék. – Hoztam egy normális, márkás darabot. Ez a régi már igazán ciki, teljesen elüt a modern tányéroktól. Próbáltam védekezni, elmagyarázni, mit jelent nekünk ez a darab textil, de ő csak legyintett, és „igénytelennek” nevezte.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
