Péter, a férjem, az utóbbi időben mást sem emlegetett, csak az új részlegvezetőjét, Andreát. Andrea okos, Andrea vicces, Andrea mindig csinos. Én pedig, aki két éve itthon vagyok a dackorszakos ikreinkkel, egyre kisebbnek éreztem magam emellett a tökéletes fantomkép mellett. Valóban nem voltam csúcsformában. A napjaim a pelenkázás, etetés, altatás, takarítás végtelen körforgásában teltek. Örültem, ha volt időm hajat mosni, a sminkkészletem pedig lassan a fiók mélyén porosodott.
Azon a péntek estén betelt a pohár. Péter hazajött, és miközben a kihűlt vacsorát ette (mert a gyerekek miatt késtem vele), megint rákezdett. – Látnád Andreát! Ma tartott egy prezentációt, ragyogott. Pedig neki is van két gyereke. Nem értem, te mitől vagy mindig ilyen nyúzott és slampos. Tanulhatnál tőle egy kis igényességet! A szavai úgy fájtak, mintha kést döfött volna belém. Azt hittem, a társam, nem pedig a kritikusom.
Másnap, szombaton elmentünk a nagybevásárlást intézni. Épp a zöldséges pultnál válogattam, Péter a gyerekeket próbálta kordában tartani, amikor egy nő lépett oda hozzánk. A „tökéletes” Andrea volt az. De nem úgy nézett ki, ahogy Péter lefestette. Smink nélkül volt, a haja lófarokba kötve, és hatalmas, sötét karikák voltak a szeme alatt. A bevásárlókocsija tele volt készételekkel.
– Péter? – köszönt rá fáradt mosollyal. – Szia! Ő a feleséged? Péter büszkén húzta ki magát, mintha be akarná mutatni a főnökének a családját. – Igen, ő Eszter, és az ikreink.
Andrea rám nézett. Hosszasan, mélyen a szemembe nézett, majd hirtelen könnyek gyűltek a szemében. – Istenem, de irigyellek – mondta halkan, remegő hangon. Péter lefagyott. – Hogy… hogy érted ezt, Andrea? – kérdezte dadogva. – Hiszen te vagy a cég sztárja, sikeres vagy, csinos…
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
