Mindenki ismeri azt az érzést, amikor a családi ünnepi ebéd nem öröm, hanem egy maraton. Hajnali ötkor keltem. Pucoltam, szeleteltem, paníroztam, sütöttem. Tizenkét vendéget vártunk a férjem, Tamás névnapjára. A lakásnak ragyognia kellett, az ételnek tökéletesnek kellett lennie. Ez volt az elvárás.
Tamás délig aludt, majd kényelmesen lezuhanyozott, és kiült a teraszra fogadni a gratulációkat. Én közben úgy néztem ki, mint egy űzött vad: a hajam kócos volt a gőztől, a kötényem maszatos, a lábam pedig sajgott az egész napos állástól. Amikor mindenki asztalhoz ült, én még mindig csak ingáztam a konyha és az ebédlő között. – A húsleves kicsit sós – jegyezte meg Tamás az első kanál után. – De azért ehető. Nyeltem egyet, és nem szóltam. – Hozz még kenyeret! – szólt oda később. – És a söröm is kifogyott.
Senki nem kérdezte meg, hogy én ettem-e. Senki nem kérdezte, hogy kérek-e egy pohár vizet. Én voltam a láthatatlan személyzet. A feleség, akinek ez a „dolga”. Aztán eljött a pillanat. Amikor a főételt tálaltam, éreztem, hogy elsötétül előttem a világ. A kimerültségtől megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. – Rögtön jövök, csak… le kell ülnöm egy percre – suttogtam.
Tamás válasza, a gúnyos megjegyzés arról, hogy „egész nap otthon voltam”, és hogy „ne égessem le”, olyan volt, mintha pofon vágtak volna. A nevetése, ami követte, még élesebben hasított belém. A könnyeim elindultak, de visszafojtottam őket. Nem akartam jelenetet.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
