– A Tündér Néni! – kiáltotta Lili, aki időközben utánam szaladt. Anyám arca felragyogott, de közben riadtan rám nézett, mintha várná az ítéletet, hogy elzavarom. Lili odaszaladt a kerítéshez, és átdugta a kis kezét a rácson. Anyám óvatosan, remegve megérintette az ujjait.
A könnyek csorogni kezdtek az arcomon. Elővettem a zsebemből a kulcscsomót, és reszkető kézzel kinyitottam a hátsó kiskaput, amit évek óta nem használtunk. A zár nyikorogva engedett. Kitártam az ajtót. – Ne ülj a sárban, Anya – mondtam elcsukló hangon. – Gyere be. A vacsora nemsokára kész.
Anyám hitetlenkedve nézett rám, majd lassan, nehézkesen feltápászkodott. Ahogy átlépte a küszöböt, átöleltem. Kicsi volt és törékeny, illata az őszre és a régi időkre emlékeztetett. – Sajnálom – zokogta a vállamon. – Én is sajnálom – suttogtam vissza.
Aznap este nem volt szükség szavakra. Lili az ölébe ült, és meséltetett vele. Én pedig néztem őket, és rájöttem, hogy az elvesztegetett időt sosem kaphatjuk vissza, de a jövőt még megmenthetjük. A büszkeség melegít, amikor igazad van, de nem ölel át, amikor egyedül maradsz. Ma este a büszkeség kint maradt a kertben, a sárban. Mi pedig bent voltunk, végre együtt, ahogy mindig is kellett volna.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
