A csendet csak a tücskök ciripelése törte meg. A könnyeim patakokban folytak. – Két éve figyelem magukat a távolból – folytatta Tamás. – Láttam, hogy nehezen bírja a ház körüli munkát. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Az életem Péteré. Minden lélegzetvételem az övé.
Leresztettem az ütőt. Ez az ember, akit a saját lelkiismeret-furdalása és a társadalom kitaszítottsága kísértett, éjszakánként, mint egy őrangyal, lopózott be hozzánk, hogy megjavítsa a játékokat és felvágja a fát. – Jöjjön be – mondtam halkan. – Nem, Zsófi, nem akarok zavarni, én csak… – Tamás! – szóltam rá határozottabban, pont úgy, ahogy Péter tette volna. – Jöjjön be. A férjem barátja nem a kertben várakozik.
Aznap éjjel hajnalig beszélgettünk. Lilla reggel, amikor meglátta a konyhában, nem sikított. Odaszaladt hozzá, átölelte a lábát, és azt mondta: „Szia, Éjszakai Bácsi! Köszönöm a hintalovat!” Tamás, a nagy, sebhelyes férfi, aki a tűzben edződött, ott helyben elsírta magát.
Azóta Tamás nem éjszaka jár hozzánk. Minden vasárnap átjön ebédre. Ő tanítja biciklizni Lillát. Az emberek néha megbámulják az utcán, de mi emelt fővel sétálunk mellette. Mert a szépség nem az arcon lakozik, hanem az ígéretekben, amiket megtartunk, és a hűségben, ami erősebb a halálnál is.
A főzés teljes lépéseiért kérlek, menj a következő oldalra, vagy nyisd meg a (>) gombot, és ne felejtsd el megosztani a Facebook-barátaiddal!
